Valahol el kell kezdeni ezt a történetet, amely megkísérli elmesélni máig tartó szenvedélyes kapcsolatomat a dallamokkal, ritmusokkal és rímekkel. Kezdhetném azzal a fordulattal , hogy "már gyermekkoromban is", és ez meglepően helytálló rám nézve, hiszen már egészen apró koromban élénk érdeklődést mutattam a zene iránt. Hogy sorsom így volt-e megírva számomra, netán a genetikai örökség vagy az engem körülvevő kulturális mikrokörnyezet számlájára írható-e ez a beállítottságom, nem állapítható meg egyértelműen. Nagy valószínűséggel mindhárom tényező szerepet játszhatott benne.
A családi legendárium szerint anyai ágon a felmenőim között volt néhány sváb zenész, sőt ebből a rokonságból egy távoli nagybácsi, Sárkány Zsolt az Amadinda ütőegyüttes tegjaként nemzetközi elismertségre is szert tett. Anyai nagyapám tárogatón játszott, hitvallása szerint ez volt a lélek hangszere. Apai nagymamám túl a nyolcvanon is szépen énekel, magyarnótákat és egyházi énekeket egyaránt. Édesapám ugyan nem soha volt zenész, de szintén jó énekhanggal, tánctudással és zenei ízléssel rendelkezik. Édesanyámra ugyanez igaz - az e téren megnyilvánuló harmónia az élet más területein nem érvényesült, így elváltak... Némi hajlandóságot, ne adj' Isten zenei tehetséget tehát örökölhettem felmenőimtől.
A bölcsödében (ahol mindössze néhány hetet bírtam ki) egy saját magam által költött idétlen nóta kántálásával próbáltam meg elviselhetőbbé tenni az ott töltött időt. Első "saját szerzeményem" dallamát és szövegét inkább nem osztom meg a nagyközönséggel, édesanyám viszont gyakran idézi fel nekem, hogy nehogy elfelejtsem :) Körülbelül három éves lehettem, amikor anyai nagyapám egy TESLA márkájú lemezjátszóval lepett meg bennünket karácsonyra, és a szüleim feltették Bach "D-moll toccata és fúga" című remekművét, amely azóta is nagy kedvencem, és onnantól kezdve jó pár éven át azt hittem, hogy egy varázsló bújik meg a (mono!) hangszóró fehér dobozában. Innentől kezdve majdnem kamaszkorom kezdetéig a klasszikus és a népzene rabja voltam, a pop/rock műfajokat egységesen a "dubi-dubi zene" pejoratív címkével illettem. Tettem ez annak ellenére, hogy édesapám a rádió éjszakai adásaiból (Magnósok klubja vagy valami hasonló volt a címe) komplett Beatles-albumokat vett fel, és szinte csak ezeket hallgatta. Akkor még csak az "idétlenebb" hangzású dalaikat jegyeztem meg (Octopus's Garden, Bungalow Bill, Yellow Submarine és hasonlók). Az a napot nem felejtem el, amikor apám sírva jött haza. 1980 december 8. volt, aznap lőtte le egy őrült rajongó, Mark David Chapman John Lennont a New York-ban, a Dakota ház előtt. Nekem az egészből akkor annyi maradt meg, hogy a lakótelepi lakásunk konyhájában állt egy "LEMON" feliratú mosogatószer, és én, mint olvasni tanuló majdnem hét éves kisiskolás azt betűzgettem.
A popzenéhez való közeledésem Cserháti Zsuzsa "Édes kisfiam" című számával kezdődött, melyet akkoriban elég gyakran játszott a rádió, és ilyenkor én mindig a szüleimhez bújtam, ha éppen a közelben voltak. Ha anyai nagyszüleimnél voltunk, édesanyám húgai sokszor vigyáztak rám, és ilyenkor feltették a "jólam szóló dalokat" tartalmazó kislemezeket. Amire emlékszem, az a "Múlnak a gyermekévek" volt Ihász Gábortól, a Generál "Könnyű álmot hozzon az éj" című felvétele az akkor még nem túl rekedt Charlie előadásában, de az Omega néhány lírai dala (Gyöngyhajú lány, Ballada a fegyverkovács fiáról, Naplemente) és az "Ezüstkék autó" (Monyók Gabi - emlékszik még valaki rá?) sem maradhatott ki soha a műsorból. Ani keresztanyám és Erzsi néném sokat énekeltek nekünk, gyerekeknek (húgom másfél évvel fiatalabb csak nálam), a gyerekdaloktól kezdve az akkor divatos "tábortűzi" nótákig mindenfélét. Ezek közül az örök klasszikus "A börtön ablakába' (Késő üzenet)" és az "Augusztusi hulló csillagok" vésődött be az emlékeim közé kitörölhetetlenül.
A kamaszkor közeledtével a bennem ébredező hormonok egyre inkább a lázadó rockzene felé tereltek, de ez már a következő fejezet témája lesz, akárcsak első kezdetleges zenei kísérleteim és a Kodály-módszer velem kapcsolatos kudarca is.
