Az egész, mint olyan sok minden az életemben, könyvek alapján és elméletben kezdődött. 1987 és szüleim házassága vége felé, valamikor egy borongós novemberi napon a Kiskörút antikváriumait jártuk édesanyámmal. Mindig is szerettem az antikváriumokat, bár egy kicsit sajnáltam azokat, akik a számukra kedves könyvekről anyagi vagy más okok miatt lemondani kényszerültek. Eredetileg apám születésnapjára vettük meg a "Mindhalálig Beatles" című könyvet (szerzők: Molnár Imre és Gábor, apa és fia), de már néhány nap után nálam kötött ki, és sikerült a szó szoros értelmében rongyosra olvasnom. Most is itt van a polcomon, eléggé viharvert állapotban, túlélve jónéhány költözést... Ez a könyv minden, mára már felismert hibája és belemagyarázása ellenére, illetve ezekkel együtt is olyan hatást gyakorolt rám, ami alapjaiban változtatta meg addigi világnézetemet, ízlésemet és a szórakoztató zenéhez való viszonyomat. Szinte faltam a betűket, amelyek elmesélték a szegény iparvárosi srácoknak, ezeknek a zeneileg iskolázatlan zseniknek a hihetetlen sikertörténetét. A könyv mindegyik albumukat, sőt az azokon szereplő dalaikat is részletesen ismertette, ami nagy segítség volt nekem, hiszen akkortájt az angol nyelv még egzotikus és ismeretlen volt számomra.

A kellő elméleti felkészülés után levettem a polcról apám féltve őrzött Beatles-lemezeit (volt összesen kettő, a többi anyaga kazettákon volt, de akkor éppen nem volt működőképes magnó a családban), és a könyv odavágó fejezetét olvasva nekiálltam meghallgatni őket. Rögtön az első albumnál (Please, Please Me) leragadtam, és szinte nonstop ezt hallgattam, a 2. számú dal, a "Misery" esetén szó szerint rongyosra, itt ugyanis láthatóan kikopott a bakelitlemez... A változatosság kedvéért időnként a másik rendelkezésre álló korai album, az "A Hard Day's Night" is tű alá került. Megragadott az abszolút dallam- és harmóniacentrikus zenei világ, az alapvetően pozitív és életigenlő összahatás (bár a szövegekből szinte semmit nem értettem), szóval mindaz, ami miatt a Beatles korai, slágeres korszakát oly sokan szeretik.

Bár a "Beatles-biblia" hivatalosan egy másik, konkrétan ilyen című könyv volt (Ungvári Tamás tollából), a rendelkezésemre álló "Szentírás" instrukcióinak engedelmeskedve folytattam elmélyülésemet az együttes életművében. Ebben az időközben megjavult walkman-em is segítségemre volt. A nagymamákhoz való hosszú vonatútjaim alatt szinte kizárólag Beatles-dalokat hallgattam, és nem tudtam őket megunni, még az igazán elvont, LSD és még ki tudja milyen tudatmódosító szerek hatása alatt született darabokat (Strawberry Fields Forever, A Day In The Life, Lucy In The Sky With Diamonds, stb.) sem. Így tehát gyorsan és biztosan függő lettem, és amíg a velem egykorúak a Bros, a Depeche Mode, az Edda és más aktuális sztárok neveit firkálták tankönyveik hátuljára, nálam a "John-Paul-George-Ringo" felsorolás díszítette az összes felhasználható felületet.

Osztálytársaim nem értékelték igazán az általam istenített gombafejűeket, egyedül a már említett Edda- és Bon Jovi-rajongó Éliás Anikó ajándékozott meg egy nagy csomag Beatles-képpel, amelyek valószínűleg édesanyja fiatalkori gyűjteményéből származtak. A szünetekben folytatott zenei vitákban rendre alulmaradtam, hiszen egy már akkor is nosztalgiának számító 60-as évekbeli zene hogyan is versenyezhetett volna a Pokolgép földbe döngölő, "őszinte kőkemény" hangzásával vagy az akkor éppen szólókarriert kezdő George Michael slágereivel. Egyetlen olyan iskolai buli volt, ahol leadták George Harrison "I've Got My Mind Set On You" című akkoriban megjelent dalát, amelynek a refrénjét "széj láv jú"-ként értelmeztem.

A Beatles dalainak primitív "feldolgozásai", gyakran kezdetleges magyar fantáziaszöveggel, természetesen megjelentek a ma már a fiókom legmélyén rejtegetett "stúdiófelvételeimen" is. Mutáló hang, hamis gitár, amin még játszani sem tudtam, de határtalan lelkesedés: így álltam neki minden titokban elkészített felvételnek. Hogy ebből a hallgatóság felé semmi "nem jött át" (copyright by Pély Barna), sajnálatos, de a tények ismeretében érthető. Cimboráimmal még "koncertet" is adtunk egy alkalommal édesanyám alsó tagozatos osztályának, akik illedelmesen meghallgatták azt, majd közölték, hogy a "Börtön ablakában" hamis volt. Tanulságos fellépés volt, már amennyiben annak lehet nevezni.

Rengeteget fantáziáltam valami hasonló karrierről, amit a liverpooli srácok befutottak, fanatikusan gyűjtöttem a rocktörténeti könyveket és az 50-es és 60-as évek zenéit, és kerestem az őszinte önkifejezést a zenében. Zenélni és énekelni nem tudtam (most sem nagyon), de ezt akkor még nem is tartottam fontosnak, csak a lelkesedés számított. 14 éves voltam, és a zavaros idők elől a zenébe, a zenéhez menekültem. Közben elballagtam az általános iskolából, elváltak a szüleim (de még egy évig közös lakásban éltünk, ami maga volt a pokol), tombolt a rendszerváltás, én pedig a múlt akkor még egyértelműnek és tisztának tűnő zenéi és ideológiái ("Woodstock-életérzés") mellett egyre inkább kezdtem felfedezni a lázadó, "őszinte kőkemény" rockot is. Innen folytatjuk...