A magánéletemet csak annyira szeretném belekeverni zenészlétem krónikájába, amennyire feltétlenül szükséges. Életemnek ezt a szakaszát viszont kívülálló nem értheti meg intim életrajzi adalékok nélkül.

Hogy miért volt életem eddigi legrosszabb éve az 1988-1989-es tanév? Számtalan okot tudnék felsorolni. Ezek közül a legsúlyosabbak: botrányos körülmények között elváltak a szüleim (és a válás utáni együttélésben sem volt sok köszönet), megbuktam a gimnáziumban, valamint az átlagosnál érzékenyebb kamaszlelkemet rengeteg bántás és gúny viselte meg (hatalmukkal visszaélő tanárok és kegyetlen fiatalok részéről). A felsorolt három tényező oda-vissza gerjesztette egymás hatását, és kisebb csoda, hogy mindezt ép lélekkel (ha annak lehet mondani...) vészeltem át.

Mégis volt ebben az évben jó néhány olyan jó élmény, amely azon túl, hogy segített nekem elviselni ezt az időszakot, hatással volt későbbi rockzenész-életemre is. Essen most inkább ezekről szó, de előfordulhat, hogy időnként a rossz emlékek is kibújnak majd a sorok közül...

Az általános iskola után a soproni Erdészeti Szakközépiskolába szerettem volna menni, de a felvételim kellően befolyásos vadász rokonok és ismerősök híján sikertelen volt. Pontosabban lett volna protekcióm, de az éppen a válással elfoglalt szüleim nem éltek vele. Egyébként is érdekes lett volna egy újpalotai betondzsungelben felnőtt srác a vadászpalánták között... Egyértelműen azért választottam ezt az iskolát, hogy minél messzebb kerüljek a fővárostól és közelebb a természethez. A nagyszülőknél hol az Alföldön, hol a Bakonyban töltött hétvégék és nyaralások során egyfolytában az erdőt, a mezőt és a vizek partját jártam, innen a máig tartó természetimádatom, ami kézenfekvővé tette az iskolaválasztást, de mint már mondottam, ez nem sikerült, így a rákospalotai Dózsa György Gimnázium tanulója lettem - mindössze egyetlen viszontagságos tanév erejéig.

A sok rossz mellett azért volt jó is abban az iskolában: változatos társadalmi hátterű és zenei ízlésű társak közé kerültem, az iskolarádióban a rock klasszikusai és az akkori legfrissebb zenék szóltak, és rendszeresek voltak az élő zenei produkciókat felvonultató bulik. Eleinte úgy tűnt, megtalálom a helyemet ebben a pezsgésben, és új barátokra lelek, de ahogy telt az idő, úgy romlott a helyzetem. Sokszor idétlen és félszeg kamasz-énem, melyet az otthoni bizonytalanság is folyamatosan nyomás alatt tartott, mágnesként vonzotta az áldozatot kereső tanárokat és diáktársakat, valamint a velem egykorú lakótelepi suttyókat - a felsorolt csoportok képviselői minden alkalmat megragadtak arra, hogy kellemetlenné tegyék az életemet. Talán ha egy kicsit stabilabb háttérrel és nagyobb lelkierővel rendelkezem, leperegnek rólam a sértések és bántások, de így borzasztó rossz volt mindezt átélni.

Volt azonban néhány jó arc, akikre a mai napig jó szívvel emlékezem: a teljesség igénye nélkül most csak azokat említeném meg, akikhez "zenei vonalon" volt némi közöm. Lindner "Stadion" Dávid ismertetett meg a metál különböző irányzataival, és párszor marhultunk egyet, közös "felvételeket" készítve. Hollósy Dávid (ma már Kanadában él és Da' Vidd néven alkot) egy igazán jó fej punk-hippi keverék (érdekes kombináció :)) volt, rendkívül széleskörű zenei ízléssel, például az ő közvetítésével hallottam először Madnesst és Ramonest, ezen túl pedig iszonyatosan laza és extravagáns figura volt (remélem, most is az). Jánosi István, bármilyen szemét is volt velem, időnként jó cimborám volt, és ilyenkor számos punk-, skinhead-, ska- és hasonló muzsikákat mutatott be nekem (például az akkor még betiltott Egészséges Fejbőr felvételeit).

Zenélni még mindig nem tudtam (és most sem nagyon...). Úrkúti (Veszprém megye) nyaralásaim alkalmával állandóan az egy évvel idősebb szomszéd srácot, Béres Gézát irigyeltem gitártudása miatt. Egyszer meg is próbálkozott a tanításommal, de túl hamar akartam virtuóz lenni és túl anarchikus volt a felfogásom a zene terén, így e kísérlet hamvába holt. Ezután a dob és más ritmushangszerek felé fordult az érdeklődésem, de mivel a haverok közül mindenki dobos akart lenni, átnyergeltem a billentyűkre. A szovjet gyártmányú nyekergő játékorgona után ballagási ajándék gyanánt kaptam édesanyámtól egy aprócska Yamaha szintetizátort, amely mai szemmel ugyanolyan játékszer volt, mint elődje, de akkor a minőségi (Nyugati! Azaz dehogy, inkább távol-keleti...) hangzást jelentette számomra. Innentől kezdve ezen pötyögtem le a dallamokat és írogattam kezdetleges saját nótáimat, melyek továbbra is csak elnéző mosolyokat váltottak ki a család és a baráti kör tagjaiból.

A már említett úrkúti nyaralások során természetesen a gyerekkori cimborákból (Vágfalvi "Bodega" Norbert, Szőllősy "Pez" Balázs, Bulányi "Sensei" Gábor, Rőth "Elek" Péter, Winkelmann "Vinyó" Zoli, Burucs "Tuk" Laci) verbuváltam "zenekart", így innentől kezdve a rendszeres erdőjárás, bunkerépítés, orvhorgászat, tyúk- és macskavadászat, kertek dézsmálása és egyéb kreatív tevékenységek mellett újabb okot adtunk a falu békés lakosságának a megbotránkozásra. A közös alkotó munka eredményeként született "Külszíni vámpír" című helyi slágerünk olyan sikeres volt, hogy két évvel később egy húsvéti locsolókörút alkalmával kénytelen voltam megverekedni a dalt ihlető személlyel, aki akkor éppen nindzsának képzelte magát. Felnőtt fejjel jogosnak érzem a felháborodását, melyet a róla szóló és faluszerte kazettán terjesztett gúnydal okozott, de ugyanilyen jogosnak tartom az önvédelmet is, melynek eredményeként a srác az árokban kötött ki... Ma már komolynak látszó családfő, ezúton is bocsánatot kérek tőle az okozott kellemetlenségekért. Egyébként már régóta jóban vagyunk, időnként jókat beszélgetünk a régi szép időkről :)

Időközben édesanyám is megtalálta régi-új párját, és újdonsült nevelőapám a legnagyobb örömömre elkötelezett rockrajongó volt, méghozzá abból a fajtából, amely még a Szabad Európa rádióból vette fel titokban a zenegyűjteménye nagy részét. A Nyugatról becsempészett és itthon kapható korabeli (60-as évek vége, 70-es évek eleje) lemezekkel együtt olyan zenei kollekcióra tett szert, amely a helyi offline fájlcserélő hálózat (értsd: hatalmas orsós magnókkal átballagtak egymáshoz az emberek, és valós időben zenéket másoltak, miközben jókat beszélgettek, ittak, cigiztek, stb.) megkerülhetetlen kulcsfigurájává tette. Emellett rengeteg rocktörténeti könyve és régi újságja volt, melyeket örömmel bocsájtott a rendelkezésemre.

(Most éppen kórházban lábadozik egy kisebb műtét után. Ezúton kívánok neki mielőbbi felépülést!)

Az otthoni és az iskolai helyzet eközben fokozódott, az utóbbi egy, az érdemjegyek és az iskolai teljesítményem alapján abszolút jogos bukásban csúcsosodott ki. Az ehhez vezető okokat már részleteztem, nem kívánom megismételni. Az ezt követő nyarat a rendszer... gengszter... módszer... vagy ki tudja, milyen "váltás" viharos eseményei tették még extrémebbé egy a világra rácsodálkozó 15 éves számára, majd jött a megváltásként várt vidékre költözés.

A történet innen folytatódik majd, az események helyszíne az egymáshoz közeli Fonyód és Balatonfenyves lesz. Néhány kiábrándító kudarcélmény után megkezdem az "igazi" zenélést, igazi hangszereken és igazi zenésztársakkal. Ez egy számomra igen kedves időszak, melyet valószínű, hogy több fejezetben írok meg, feltéve, ha érdekel még valakit.

Tovább is van, mondjam még?