Eddigi munkásságom a B-oldal vendégszerzőjeként száz százalékos, mivel a karácsonyi dalos poszt után ez is az Index főoldalán landolt!
Ezúton szeretném minden kedves idetévedőnek ajánlani a B-oldalt, amely egy rendkívül egyéni hangvételű és pozitív hozzáállású (tehát nem fikázó és megmondó) zenei blog.
További kellemes ünnepeket!
Karácsonyi jó hírem megfogyatkozott és a blog halálába már-már beletörődött olvasóim számára: újrakezdtem a blogolást, méghozzá a B-oldal vendégszerzőjeként. Aki első ottani írásomra kíváncsi, kattintson ide!
Természetesen amint kellő ihlettel és lelkierővel rendelkezem, folytatom zenészéletem krónikáját is.
Áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!
A sűrű elnézéskéréseket mindenki gondolja ide... Már egy hónapja folytathatnám virtuális irományomat, igazából semmilyen nyomós oka nem volt annak, hogy ne írjak ide. Mindig csak fogadkozom, de ha egyszer elkezdek úgy isten igazából írni, az nem lesz rövid...
Azért nem töltöttem teljesen haszontalanul a blog szempontjából az időt: ma például feltöltöttem a last.fm -re szépemlékű zenekarom, a Kérdőjel felvételeit: Ha valaki kíváncsi arra, hogy miből lesz a cserebogár, illetve a bukott rockzenész, az látogasson el az említett oldalra (amely egyébként egy nagyszerű, közösségi alapokon működő webrádió, ha valaki még nem ismerné...), és keresse ott a Kérdőjel zenéjét.
Következő hasonló jellegű projektem a Kérdőjel már szépen felcímkézett és lemezborítóval is ellátott mp3-ainak valamilyen ingyenes tárhelyre való feltöltése lesz. A lelőhelyet itt teszem majd közzé.
A következő poszt (bejegyzés, cikk, vagy ahogy tetszik) témája első gitárom szomorú története lesz...
Kedves olvasóim!
Körülbelül egy hétig internet- és időhiányban fogok szenvedni, mivel a Júliai-Alpok festői sípályáin riogatom majd a békés turistákat. Ha épségben hazatértem, folytatódik a történet. Addig is legyetek jók, és kommentezzetek sokat, mert annak örülök :)
TibiA magánéletemet csak annyira szeretném belekeverni zenészlétem krónikájába, amennyire feltétlenül szükséges. Életemnek ezt a szakaszát viszont kívülálló nem értheti meg intim életrajzi adalékok nélkül.
Hogy miért volt életem eddigi legrosszabb éve az 1988-1989-es tanév? Számtalan okot tudnék felsorolni. Ezek közül a legsúlyosabbak: botrányos körülmények között elváltak a szüleim (és a válás utáni együttélésben sem volt sok köszönet), megbuktam a gimnáziumban, valamint az átlagosnál érzékenyebb kamaszlelkemet rengeteg bántás és gúny viselte meg (hatalmukkal visszaélő tanárok és kegyetlen fiatalok részéről). A felsorolt három tényező oda-vissza gerjesztette egymás hatását, és kisebb csoda, hogy mindezt ép lélekkel (ha annak lehet mondani...) vészeltem át.
Mégis volt ebben az évben jó néhány olyan jó élmény, amely azon túl, hogy segített nekem elviselni ezt az időszakot, hatással volt későbbi rockzenész-életemre is. Essen most inkább ezekről szó, de előfordulhat, hogy időnként a rossz emlékek is kibújnak majd a sorok közül...
Az általános iskola után a soproni Erdészeti Szakközépiskolába szerettem volna menni, de a felvételim kellően befolyásos vadász rokonok és ismerősök híján sikertelen volt. Pontosabban lett volna protekcióm, de az éppen a válással elfoglalt szüleim nem éltek vele. Egyébként is érdekes lett volna egy újpalotai betondzsungelben felnőtt srác a vadászpalánták között... Egyértelműen azért választottam ezt az iskolát, hogy minél messzebb kerüljek a fővárostól és közelebb a természethez. A nagyszülőknél hol az Alföldön, hol a Bakonyban töltött hétvégék és nyaralások során egyfolytában az erdőt, a mezőt és a vizek partját jártam, innen a máig tartó természetimádatom, ami kézenfekvővé tette az iskolaválasztást, de mint már mondottam, ez nem sikerült, így a rákospalotai Dózsa György Gimnázium tanulója lettem - mindössze egyetlen viszontagságos tanév erejéig.
A sok rossz mellett azért volt jó is abban az iskolában: változatos társadalmi hátterű és zenei ízlésű társak közé kerültem, az iskolarádióban a rock klasszikusai és az akkori legfrissebb zenék szóltak, és rendszeresek voltak az élő zenei produkciókat felvonultató bulik. Eleinte úgy tűnt, megtalálom a helyemet ebben a pezsgésben, és új barátokra lelek, de ahogy telt az idő, úgy romlott a helyzetem. Sokszor idétlen és félszeg kamasz-énem, melyet az otthoni bizonytalanság is folyamatosan nyomás alatt tartott, mágnesként vonzotta az áldozatot kereső tanárokat és diáktársakat, valamint a velem egykorú lakótelepi suttyókat - a felsorolt csoportok képviselői minden alkalmat megragadtak arra, hogy kellemetlenné tegyék az életemet. Talán ha egy kicsit stabilabb háttérrel és nagyobb lelkierővel rendelkezem, leperegnek rólam a sértések és bántások, de így borzasztó rossz volt mindezt átélni.
Volt azonban néhány jó arc, akikre a mai napig jó szívvel emlékezem: a teljesség igénye nélkül most csak azokat említeném meg, akikhez "zenei vonalon" volt némi közöm. Lindner "Stadion" Dávid ismertetett meg a metál különböző irányzataival, és párszor marhultunk egyet, közös "felvételeket" készítve. Hollósy Dávid (ma már Kanadában él és Da' Vidd néven alkot) egy igazán jó fej punk-hippi keverék (érdekes kombináció :)) volt, rendkívül széleskörű zenei ízléssel, például az ő közvetítésével hallottam először Madnesst és Ramonest, ezen túl pedig iszonyatosan laza és extravagáns figura volt (remélem, most is az). Jánosi István, bármilyen szemét is volt velem, időnként jó cimborám volt, és ilyenkor számos punk-, skinhead-, ska- és hasonló muzsikákat mutatott be nekem (például az akkor még betiltott Egészséges Fejbőr felvételeit).
Zenélni még mindig nem tudtam (és most sem nagyon...). Úrkúti (Veszprém megye) nyaralásaim alkalmával állandóan az egy évvel idősebb szomszéd srácot, Béres Gézát irigyeltem gitártudása miatt. Egyszer meg is próbálkozott a tanításommal, de túl hamar akartam virtuóz lenni és túl anarchikus volt a felfogásom a zene terén, így e kísérlet hamvába holt. Ezután a dob és más ritmushangszerek felé fordult az érdeklődésem, de mivel a haverok közül mindenki dobos akart lenni, átnyergeltem a billentyűkre. A szovjet gyártmányú nyekergő játékorgona után ballagási ajándék gyanánt kaptam édesanyámtól egy aprócska Yamaha szintetizátort, amely mai szemmel ugyanolyan játékszer volt, mint elődje, de akkor a minőségi (Nyugati! Azaz dehogy, inkább távol-keleti...) hangzást jelentette számomra. Innentől kezdve ezen pötyögtem le a dallamokat és írogattam kezdetleges saját nótáimat, melyek továbbra is csak elnéző mosolyokat váltottak ki a család és a baráti kör tagjaiból.
A már említett úrkúti nyaralások során természetesen a gyerekkori cimborákból (Vágfalvi "Bodega" Norbert, Szőllősy "Pez" Balázs, Bulányi "Sensei" Gábor, Rőth "Elek" Péter, Winkelmann "Vinyó" Zoli, Burucs "Tuk" Laci) verbuváltam "zenekart", így innentől kezdve a rendszeres erdőjárás, bunkerépítés, orvhorgászat, tyúk- és macskavadászat, kertek dézsmálása és egyéb kreatív tevékenységek mellett újabb okot adtunk a falu békés lakosságának a megbotránkozásra. A közös alkotó munka eredményeként született "Külszíni vámpír" című helyi slágerünk olyan sikeres volt, hogy két évvel később egy húsvéti locsolókörút alkalmával kénytelen voltam megverekedni a dalt ihlető személlyel, aki akkor éppen nindzsának képzelte magát. Felnőtt fejjel jogosnak érzem a felháborodását, melyet a róla szóló és faluszerte kazettán terjesztett gúnydal okozott, de ugyanilyen jogosnak tartom az önvédelmet is, melynek eredményeként a srác az árokban kötött ki... Ma már komolynak látszó családfő, ezúton is bocsánatot kérek tőle az okozott kellemetlenségekért. Egyébként már régóta jóban vagyunk, időnként jókat beszélgetünk a régi szép időkről :)
Időközben édesanyám is megtalálta régi-új párját, és újdonsült nevelőapám a legnagyobb örömömre elkötelezett rockrajongó volt, méghozzá abból a fajtából, amely még a Szabad Európa rádióból vette fel titokban a zenegyűjteménye nagy részét. A Nyugatról becsempészett és itthon kapható korabeli (60-as évek vége, 70-es évek eleje) lemezekkel együtt olyan zenei kollekcióra tett szert, amely a helyi offline fájlcserélő hálózat (értsd: hatalmas orsós magnókkal átballagtak egymáshoz az emberek, és valós időben zenéket másoltak, miközben jókat beszélgettek, ittak, cigiztek, stb.) megkerülhetetlen kulcsfigurájává tette. Emellett rengeteg rocktörténeti könyve és régi újságja volt, melyeket örömmel bocsájtott a rendelkezésemre.
(Most éppen kórházban lábadozik egy kisebb műtét után. Ezúton kívánok neki mielőbbi felépülést!)
Az otthoni és az iskolai helyzet eközben fokozódott, az utóbbi egy, az érdemjegyek és az iskolai teljesítményem alapján abszolút jogos bukásban csúcsosodott ki. Az ehhez vezető okokat már részleteztem, nem kívánom megismételni. Az ezt követő nyarat a rendszer... gengszter... módszer... vagy ki tudja, milyen "váltás" viharos eseményei tették még extrémebbé egy a világra rácsodálkozó 15 éves számára, majd jött a megváltásként várt vidékre költözés.
A történet innen folytatódik majd, az események helyszíne az egymáshoz közeli Fonyód és Balatonfenyves lesz. Néhány kiábrándító kudarcélmény után megkezdem az "igazi" zenélést, igazi hangszereken és igazi zenésztársakkal. Ez egy számomra igen kedves időszak, melyet valószínű, hogy több fejezetben írok meg, feltéve, ha érdekel még valakit.
Tovább is van, mondjam még?
Az egész, mint olyan sok minden az életemben, könyvek alapján és elméletben kezdődött. 1987 és szüleim házassága vége felé, valamikor egy borongós novemberi napon a Kiskörút antikváriumait jártuk édesanyámmal. Mindig is szerettem az antikváriumokat, bár egy kicsit sajnáltam azokat, akik a számukra kedves könyvekről anyagi vagy más okok miatt lemondani kényszerültek. Eredetileg apám születésnapjára vettük meg a "Mindhalálig Beatles" című könyvet (szerzők: Molnár Imre és Gábor, apa és fia), de már néhány nap után nálam kötött ki, és sikerült a szó szoros értelmében rongyosra olvasnom. Most is itt van a polcomon, eléggé viharvert állapotban, túlélve jónéhány költözést... Ez a könyv minden, mára már felismert hibája és belemagyarázása ellenére, illetve ezekkel együtt is olyan hatást gyakorolt rám, ami alapjaiban változtatta meg addigi világnézetemet, ízlésemet és a szórakoztató zenéhez való viszonyomat. Szinte faltam a betűket, amelyek elmesélték a szegény iparvárosi srácoknak, ezeknek a zeneileg iskolázatlan zseniknek a hihetetlen sikertörténetét. A könyv mindegyik albumukat, sőt az azokon szereplő dalaikat is részletesen ismertette, ami nagy segítség volt nekem, hiszen akkortájt az angol nyelv még egzotikus és ismeretlen volt számomra.
A kellő elméleti felkészülés után levettem a polcról apám féltve őrzött Beatles-lemezeit (volt összesen kettő, a többi anyaga kazettákon volt, de akkor éppen nem volt működőképes magnó a családban), és a könyv odavágó fejezetét olvasva nekiálltam meghallgatni őket. Rögtön az első albumnál (Please, Please Me) leragadtam, és szinte nonstop ezt hallgattam, a 2. számú dal, a "Misery" esetén szó szerint rongyosra, itt ugyanis láthatóan kikopott a bakelitlemez... A változatosság kedvéért időnként a másik rendelkezésre álló korai album, az "A Hard Day's Night" is tű alá került. Megragadott az abszolút dallam- és harmóniacentrikus zenei világ, az alapvetően pozitív és életigenlő összahatás (bár a szövegekből szinte semmit nem értettem), szóval mindaz, ami miatt a Beatles korai, slágeres korszakát oly sokan szeretik.
Bár a "Beatles-biblia" hivatalosan egy másik, konkrétan ilyen című könyv volt (Ungvári Tamás tollából), a rendelkezésemre álló "Szentírás" instrukcióinak engedelmeskedve folytattam elmélyülésemet az együttes életművében. Ebben az időközben megjavult walkman-em is segítségemre volt. A nagymamákhoz való hosszú vonatútjaim alatt szinte kizárólag Beatles-dalokat hallgattam, és nem tudtam őket megunni, még az igazán elvont, LSD és még ki tudja milyen tudatmódosító szerek hatása alatt született darabokat (Strawberry Fields Forever, A Day In The Life, Lucy In The Sky With Diamonds, stb.) sem. Így tehát gyorsan és biztosan függő lettem, és amíg a velem egykorúak a Bros, a Depeche Mode, az Edda és más aktuális sztárok neveit firkálták tankönyveik hátuljára, nálam a "John-Paul-George-Ringo" felsorolás díszítette az összes felhasználható felületet.
Osztálytársaim nem értékelték igazán az általam istenített gombafejűeket, egyedül a már említett Edda- és Bon Jovi-rajongó Éliás Anikó ajándékozott meg egy nagy csomag Beatles-képpel, amelyek valószínűleg édesanyja fiatalkori gyűjteményéből származtak. A szünetekben folytatott zenei vitákban rendre alulmaradtam, hiszen egy már akkor is nosztalgiának számító 60-as évekbeli zene hogyan is versenyezhetett volna a Pokolgép földbe döngölő, "őszinte kőkemény" hangzásával vagy az akkor éppen szólókarriert kezdő George Michael slágereivel. Egyetlen olyan iskolai buli volt, ahol leadták George Harrison "I've Got My Mind Set On You" című akkoriban megjelent dalát, amelynek a refrénjét "széj láv jú"-ként értelmeztem.
A Beatles dalainak primitív "feldolgozásai", gyakran kezdetleges magyar fantáziaszöveggel, természetesen megjelentek a ma már a fiókom legmélyén rejtegetett "stúdiófelvételeimen" is. Mutáló hang, hamis gitár, amin még játszani sem tudtam, de határtalan lelkesedés: így álltam neki minden titokban elkészített felvételnek. Hogy ebből a hallgatóság felé semmi "nem jött át" (copyright by Pély Barna), sajnálatos, de a tények ismeretében érthető. Cimboráimmal még "koncertet" is adtunk egy alkalommal édesanyám alsó tagozatos osztályának, akik illedelmesen meghallgatták azt, majd közölték, hogy a "Börtön ablakában" hamis volt. Tanulságos fellépés volt, már amennyiben annak lehet nevezni.
Rengeteget fantáziáltam valami hasonló karrierről, amit a liverpooli srácok befutottak, fanatikusan gyűjtöttem a rocktörténeti könyveket és az 50-es és 60-as évek zenéit, és kerestem az őszinte önkifejezést a zenében. Zenélni és énekelni nem tudtam (most sem nagyon), de ezt akkor még nem is tartottam fontosnak, csak a lelkesedés számított. 14 éves voltam, és a zavaros idők elől a zenébe, a zenéhez menekültem. Közben elballagtam az általános iskolából, elváltak a szüleim (de még egy évig közös lakásban éltünk, ami maga volt a pokol), tombolt a rendszerváltás, én pedig a múlt akkor még egyértelműnek és tisztának tűnő zenéi és ideológiái ("Woodstock-életérzés") mellett egyre inkább kezdtem felfedezni a lázadó, "őszinte kőkemény" rockot is. Innen folytatjuk...
Manapság divat lesajnálóan nyilatkozni John Lennon Beatles utáni szólókarrierjéről, és azokról az erős ideológiai töltetű gondolatokról, melyeket lépten-nyomon hirdetett, főleg pályafutása érett szakaszában. Ízekre lehet szedni személyiségét és életének ellentmondásait, lehet fikázni a Che Guevara portéjához hasonlóan ikonná vált kerek üvegű Lennon-szemüveget, és lehet gúnyosan mosolyogni az Imagine naiv, de abszolút jóindulatú utópiáján, csak elvitatni nem lehet az ex-Beatles-vezér jelentőségét.
27 éve annak, hogy egy őrült rajongója több lövéssel megölte, és ezzel örökké 40 évessé tette. Életműve a mai napig példa és igazodási pont olyan nemzetközi sztárok számára, akik hozzá hasonlóan kissé vagy nagyon idealisztikusan, a József Attilától kölcsönzött manapság divatos kifejezéssel "középiskolás fokon" próbálják megfejteni és megoldani a világ nagy problémáit. Bono (aki bevallottan Beatles-, és ezen belül is Lennon-rajongó), Manu Chao (aki szintén a végletekig leegyszerűsített érvrendszerrel és szövegi világgal megy neki a globalizációnak) és kevésbé híres (és gazdag) társaik mind-mind a lennoni (már majdnem azt írtam, lenini, de ez nagyon olcsó és méltatlan poén lett volna) eszme jegyében tevékenykednek.
Tulajdonképpen semmi értelmeset és összefüggőt nem tudok hozzátenni ehhez a rövid bejegyzéshez, mindössze szeretnék megemlékezni a számomra meghatározó rocksztár és kulturális ikon halálának évfordulójáról. Mondhatnak és írhatnak bármit, én szeretem, a zenéje és a gondolatai sokat jelentenek a számomra.
Bárhol is vagy most, John, legyen jó neked!
"You may say, I'm a dreamer, But I'm not the only one, I hope someday you'll join us, And the world will be as one."
(Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó... Én is türelmetlenül várom kedvenc sorozataim, a Tűzvonalban és a Róma legújabb epizódjait, ezért maximálisan meg tudom érteni kedves olvasóim csalódottságát, amiért az előzetesen beígérthez képest több napot csúszok digitális emlékirataim újabb darabkájának közzétételével. Ráadásul az Opera megette a félig megírt cikket, így most emlékezetből próbálom újraalkotni. Íme...)
A pop-rock műfajjal szembeni ellenérzéseim tízes éveim elejére jócskán enyhültek. Már volt néhány idétlen sláger, amit előszeretettel dúdoltam, sőt az 1986-os zánkai úttörőtábor rádióadásában két hangos "Előre!" köszöntés között volt bátorságom a Dolly Roll "Arrivederci Amore" című már akkor is enyhén ciki nótáját kérnem a stúdiós pajtástól. (Ezt a dalt napjainkban gyakran előadom különböző karaoke-val súlyosbított bulikban, állítólag kítűnően tudom utánozni/parodizálni Flipper Öcsi elcsukló hangját...) Az aktuális trendektől már a 80-as évek közepén is menthetetlenül lemaradtam, e téren soha nem tudtam lépést tartani, kivéve talán a 90-es évek mámoros első felét, de erről majd később mesélek. Az emlékezetes zánkai táborban egyébként a "Live is life" (Opus) volt az abszolút sláger, postaosztáskor kórusban ordították a srácok, hogy "LEVELET KAPTAM LÁJF!" :) Emellett a Michael Jackson és Lionel Richie vezette sztárparádé által előadott "We are the world", a Modern Talking és a Bad Boys Blue számai, valamint az úttörővezetők által előadott pol-beat dalok jelentették a három hetes táborozás zenei alapélményét.
Zenei kollekcióm örvendetesen gyarapodott, mivel Jugoszláviában élő keresztanyám számos Modern Talking- és Opus-lemezzel ajándékozott meg. Egyszer egy Michael Cretu-kazettát is kaptam, a mai napig szeretem a zenéjét. A kazetta azóta már elkopott, de nemrég sikerült letöltenem egy "Best of..." kollekcióját. (Enigma néven futott projektjéről talán többen ismerhetik...) Egyszer tévedésből egy AC/DC lemezt (Flick of the Switch) is hozzájutottam, csak évekkel később tudtam értékelni :)
Az iskolai énekórákon a legtöbbször szenvedtem, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a Kodály-módszer szabta keretekkel (vagyunk így ezzel egy pár millióan az országban...). Sem a kórusban való, sem az osztály előtti inkvizíciós jellegű éneklés nem feküdt nekem, legtöbbször idétlenkedésbe és rendbontásba fulladt az óra. Egyetlen egy alkalomra emlékszem, amikor jól éreztem magamat énekórán: Rapatyi Marika néni (remélem, jól emlékszem a nevére), egy fiatal énektanárnő zongorakísérettel énekeltette velünk az "Old Black Joe" című néger balladát, és megengedte, hogy a padon dobolva próbáljak valami ritmust adni a dalnak. Akkor fogott meg először a ritumusos zenei kíséretben rejlő varázslat, amely minden populáris zene alapja.
Ezidőtájt kezdtük el a zenélésnek csak legnagyobb jóindulattal nevezhető szobai zajkeltést barátaimmal. Az alattunk lévő lakásban lakó Juhász Laci és a szomszéd lépcsőházban lakó Gyalog Peti voltak első "zenésztársaim", erősen idézőjeles formában. Eleinte a klasszikus 1982-es Humorfesztivál-kazettán (Markos-Nádas, Nagy Bandó, stb.) felbuzdulva mi is humoros dolgokat próbáltunk alkotni és magnóval rögzíteni: vicceket mondtunk a szalagra, fiktív focimeccseket közvetítettünk, híradót és Kék fényt rendeztünk. Később áttértünk a különböző "feldolgozások" és "saját szerzemények" rögzítésére. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ketten-hárman, néha többen a magnó köré ültünk (a felvételbe belehallatszott a szobában lévő díszmadarak rikácsolása is), és halandzsa szöveggel kórusban elvonyítottuk az eszünkbe jutó külföldi slágereket. Ahogy mutálni kezdtünk, a hangzás egyre ijesztőbb lett... A "Lájfiszlájf" és a "Víárdövőrd" természetesen előkelő helyen szerepelt a repertoárban, de az iskolában tanult nép- és mozgalmi dalok is áldozatául estek alkotói tevékenységünknek, olykor enyhén-erősebben trágár átköltött szöveggel. Hangszerparkunk megfelelt az újpalotai lakótelep realitásainak: egy szovjet gyártmányú, iszonyatosan nyekergő hangú játék orgona, egy édesanyám kolléganőjétől kölcsönkapott behangolatlan gitár (azt sem tudtam, hogyan kell behangolni, hát még játszani rajta!), bőrszékekből kialakított dobok (fa kötőtűk voltak a dobverők), a cineket helyettesítő súlyzó (szép csilingelő hangja volt) és egyéb, a lakásban fellelhető tárgyak voltak a zajkeltő eszközeink. Az így felvett kazettákat saját tervezésű borítókkal láttuk el, és a toleránsabb osztálytársakkal (elsősorban lányokkal) igyekeztünk meghallgattatni. Általában udvariasan visszaadták egy-két nap múlva, és próbáltak bennünket úgy biztatni, hogy azért ne sértsenek meg nagyon. Első plátói szerelmem, Lengyel Heni volt a leghálásabb hallgatóság, ráadásul neki kiemelkedően jó zenei ízlése volt, mivel a nálunk egy évvel idősebb nővére, Ági Pink Floydot és Level 42-t hallgatott (ezekhez a zenékhez akkoriban hozzájutni is nehéz volt, és egyáltalán nem volt tipikus dolog ez egy újpalotai általános iskolástól).
Az iskolai bulikban mi, fiúk általában "majomszigetet" alkottunk, és csak a néhány lassú szám erejéig mertünk a nekünk tetsző lányokkal táncolni. A Sigue Sigue Sputnik csörömpölésére általában berohantunk valamiféle kezdetleges pogót előadni. Ez a balatonvilágosi nyári táborban csúcsosodott ki: két sor srác felállt egymással szemben, az egy sorban lévők megfogták egymás vállát, és heves lábemelgetés (kvázi rugdosás) közepette elindultak a másik sor irányában. Amelyik sor át tudott gázolni a másikon, azé volt a kétes értékű dicsőség. Súlyos sérülés szerencsére soha nem volt, és általában a nyolcadikosok nyertek...
Általános iskolai osztálytársaim körében számos popzenei stílus hódított, így nem voltak ritkák a majdnem tettlegességig fajuló ízlésbeli viták. Az osztályban egyaránt megtalálhatóak voltak a Modern Talking, a Depeche Mode, Michael Jackson, a Duran Duran, a Wham és a Europe rajongói is. Néhányan egészen különleges zenei ízléssel rendelkeztek, amelyre a mai napig emlékszem: Fazekas Laci például kőkemény metálos volt (ez 13-14 évesen akkoriban még nem volt túl jellemző), Harrer Ákos a Queen-ért lelkesedett, Koleszár Emőke a KFT-t szerette, Éliás Anikó pedig az Edda Művek és a Bon Jovi rajongója volt. Ezt a palettát színesítettem tovább, amikor 14 évesen Beatles-rajongó lettem...
Valahol el kell kezdeni ezt a történetet, amely megkísérli elmesélni máig tartó szenvedélyes kapcsolatomat a dallamokkal, ritmusokkal és rímekkel. Kezdhetném azzal a fordulattal , hogy "már gyermekkoromban is", és ez meglepően helytálló rám nézve, hiszen már egészen apró koromban élénk érdeklődést mutattam a zene iránt. Hogy sorsom így volt-e megírva számomra, netán a genetikai örökség vagy az engem körülvevő kulturális mikrokörnyezet számlájára írható-e ez a beállítottságom, nem állapítható meg egyértelműen. Nagy valószínűséggel mindhárom tényező szerepet játszhatott benne.
A családi legendárium szerint anyai ágon a felmenőim között volt néhány sváb zenész, sőt ebből a rokonságból egy távoli nagybácsi, Sárkány Zsolt az Amadinda ütőegyüttes tegjaként nemzetközi elismertségre is szert tett. Anyai nagyapám tárogatón játszott, hitvallása szerint ez volt a lélek hangszere. Apai nagymamám túl a nyolcvanon is szépen énekel, magyarnótákat és egyházi énekeket egyaránt. Édesapám ugyan nem soha volt zenész, de szintén jó énekhanggal, tánctudással és zenei ízléssel rendelkezik. Édesanyámra ugyanez igaz - az e téren megnyilvánuló harmónia az élet más területein nem érvényesült, így elváltak... Némi hajlandóságot, ne adj' Isten zenei tehetséget tehát örökölhettem felmenőimtől.
A bölcsödében (ahol mindössze néhány hetet bírtam ki) egy saját magam által költött idétlen nóta kántálásával próbáltam meg elviselhetőbbé tenni az ott töltött időt. Első "saját szerzeményem" dallamát és szövegét inkább nem osztom meg a nagyközönséggel, édesanyám viszont gyakran idézi fel nekem, hogy nehogy elfelejtsem :) Körülbelül három éves lehettem, amikor anyai nagyapám egy TESLA márkájú lemezjátszóval lepett meg bennünket karácsonyra, és a szüleim feltették Bach "D-moll toccata és fúga" című remekművét, amely azóta is nagy kedvencem, és onnantól kezdve jó pár éven át azt hittem, hogy egy varázsló bújik meg a (mono!) hangszóró fehér dobozában. Innentől kezdve majdnem kamaszkorom kezdetéig a klasszikus és a népzene rabja voltam, a pop/rock műfajokat egységesen a "dubi-dubi zene" pejoratív címkével illettem. Tettem ez annak ellenére, hogy édesapám a rádió éjszakai adásaiból (Magnósok klubja vagy valami hasonló volt a címe) komplett Beatles-albumokat vett fel, és szinte csak ezeket hallgatta. Akkor még csak az "idétlenebb" hangzású dalaikat jegyeztem meg (Octopus's Garden, Bungalow Bill, Yellow Submarine és hasonlók). Az a napot nem felejtem el, amikor apám sírva jött haza. 1980 december 8. volt, aznap lőtte le egy őrült rajongó, Mark David Chapman John Lennont a New York-ban, a Dakota ház előtt. Nekem az egészből akkor annyi maradt meg, hogy a lakótelepi lakásunk konyhájában állt egy "LEMON" feliratú mosogatószer, és én, mint olvasni tanuló majdnem hét éves kisiskolás azt betűzgettem.
A popzenéhez való közeledésem Cserháti Zsuzsa "Édes kisfiam" című számával kezdődött, melyet akkoriban elég gyakran játszott a rádió, és ilyenkor én mindig a szüleimhez bújtam, ha éppen a közelben voltak. Ha anyai nagyszüleimnél voltunk, édesanyám húgai sokszor vigyáztak rám, és ilyenkor feltették a "jólam szóló dalokat" tartalmazó kislemezeket. Amire emlékszem, az a "Múlnak a gyermekévek" volt Ihász Gábortól, a Generál "Könnyű álmot hozzon az éj" című felvétele az akkor még nem túl rekedt Charlie előadásában, de az Omega néhány lírai dala (Gyöngyhajú lány, Ballada a fegyverkovács fiáról, Naplemente) és az "Ezüstkék autó" (Monyók Gabi - emlékszik még valaki rá?) sem maradhatott ki soha a műsorból. Ani keresztanyám és Erzsi néném sokat énekeltek nekünk, gyerekeknek (húgom másfél évvel fiatalabb csak nálam), a gyerekdaloktól kezdve az akkor divatos "tábortűzi" nótákig mindenfélét. Ezek közül az örök klasszikus "A börtön ablakába' (Késő üzenet)" és az "Augusztusi hulló csillagok" vésődött be az emlékeim közé kitörölhetetlenül.
A kamaszkor közeledtével a bennem ébredező hormonok egyre inkább a lázadó rockzene felé tereltek, de ez már a következő fejezet témája lesz, akárcsak első kezdetleges zenei kísérleteim és a Kodály-módszer velem kapcsolatos kudarca is.
